Benyitok a tárgyalóba, ahol tudomásom szerint a megbeszélés lesz, mire két meglepett szempár néz vissza rám az íróasztalok mögül. Visszahőkölök, bosszankodom saját magamon, hogy már megint eltévesztettem a szobát. Hamarosan kiderül, hogy nem így van, a tárgyaló helyet cserélt egy másik irodával, aztán végül abból is iroda lett. 
Nekünk viszont mostmár egyáltalán nincs semmilyen helyiségünk sem, amit használhatnánk. 
Rám jellemző nagy derűlátással meg is kérdezem a személyzetist: akkor most ez azt jelenti, hogy ki vagyunk rúgva...? Hát nem, nem azt jelenti persze, ne aggódjak, de az irodák kellenek azoknak, akik naponta nyolc órát töltenek itt, ezt igazán megérthetem. Van azért pici felhang ebben a mondatban, de lehet, hogy képzelődöm.
Ahogy hirtelenjében számolom, a hét és fél év alatt, mióta ebben a beosztásban dolgozom, mi kórházlelkészek öt helyiségben "laktunk". Először volt az utcára néző kis iroda, nyáron besütött a nap, ha kinyitottuk az ablakot, betódult a kinti büdös zaj. De mégis nosztalgia fog el, ha rágondolok. Az ajtó mellett kinn volt a nevünk, két íróasztalunk is volt, aztán meg négy nagyon kényelmes bőr forgófotel. Még viccelődtünk is rajta, hogy mindannyian főnöknek érezhetjük magunkat...
Hamarosan át kellett cuccolnunk az Ifjúsági Osztály kisebb helyiségébe, mert ellenőrzés volt a házban, és kellett az ellenőröknek a hely. Mikor vége lett az ellenőrzésnek, mégsem mehettünk vissza, mert terjeszkedett az Oktatási Osztály. Kaptunk egy udvari folyosóra néző, csendes szobát. Túlságosan nem melegedhettünk meg itt, át kellett mennünk egy mellékutcára néző helyre, majd nem sokkal később egy tárgyalót használhattunk hetente egy fél napon, illetve máskor is, ha időben egyeztettük az igényeinket a Diakóniai Osztály munkatársaival.
Most ez a tárgyaló vált irodává, így jelenleg végképp nincs hová mennünk. A szokásos év eleji megbeszélést a püspökkel és az országos missziói lelkésszel egy földszinti, utcáról nyíló teremben tartottunk, időnként átcikáztak mögöttünk a Luther Kiadó és a könyvesbolt dolgozói . Ettől függetlenül megint nagyon örültünk egymásnak, mint mindig, ha nagyritkán együtt vagyunk az ország különböző pontjairól, Kiskunhalasról, Pécsről, Békéscsakáról, Vecsésről, Ürömről.
Mi, kórházlelkészek.
A sok költözködés világosan megmutatja, hogy mennyire tartanak fontosnak bennünket meg a munkánkat. Egy időben még volt hová leültetnünk, akik bejártak hozzánk lelkigondozói beszélgetésre, nem csak a házon kívüliek, hanem sokszor a bentiek is. Ahogy megsűrűsödtek a költözködések és a pakolások és benyitogatások, már egyre kevésbé invitáltunk be magunkhoz másokat. Elvesztettük azt az ambíciónkat is, hogy egy kedves, barátságos, békés teret hozzunk létre, ahová be lehet ülni egy őszinte és bensőséges beszélgetésre. A magam részéről a város legkülönbözőbb pontjain levő kávéházakban és teázókban adok találkozókat. Megvannak a törzshelyeim, ahol többé-kevésbé oda tudok figyelni a beszélgetőtársamra, bár nem tudom előre kiszámítani a hangoskodó vagy nagyszámú vendégsereget, vagy ha a másik épp egy mély krízisben van, és hosszú percekig sír, mielőtt szóhoz jutna.
Jó lenne egy kis, csendes zug valahol a belvárosban. Az Üllői úton, vagy valahol máshol.
Sokat gondolkodunk a munkánk összehangolásán, továbbfejlesztésén. Ötletekben nincs hiány, a lelkesedés is visszajönne talán, ha éreznénk újra a biztatást..