Úgynevezett krónikus bel. Utókezelőnek is mondják. Hétköznapi nyelven elfekvő, de ezt a kifejezést kulturált közegben nem használjuk. Megállok a portás által megjelölt szobában, és mondom a nevét, akit keresek. Semmi reakció. A falak mentén négy ágy, ketten alszanak vagy szenderegnek, ketten néznek maguk elé. Csövek ki-be.
Odamegyek a közelebbi ágyhoz, homályos szempár kapcsolódik a tekintetembe. Rámosolygok, még egyszer ismétlem a nevet érthető-hangosan, szépen artikulálva, hátha csak szájról tud olvasni. De nem, hallja is, amit mondok, szépen ismételgeti a nevet, közben látszik a szemén, hogy gondolkodik. Körülbelül húsz másodperc, négyszer ismételte meg a nevet, végül -most az látszik, hogy ráébredt- kimondja: az nem én vagyok.
Volt rá módom, hogy hozzászokjak az ilyesmihez, de most mégis megrendülök kissé. Húsz másodperc kellett, hogy rájöjjön, hogyan NEM hívják. Ezzel együtt még nem biztos, hogy azt is tudja, mi is a saját neve.
Megsimogatom a kezét. Újabb kérdés, majdnem reménytelen a válasz, úgyhogy inkább csak illendőségből: nem tetszik tudni, hol találom az illetőt? Arra vetődik egy nővér, aki megszán egy kicsit: Kit tetszik keresni?
Ja..., hát volt itt egy kis átrendezés, ezt a portán már nem tudhatják, E.néni itt van a bejárat melletti szobában.
És most jön a nap bónusz meglepetése. E.néni épp az ágyán ül, olvas. Nagyon megörül, javasolja, hogy menjünk ki a folyosóra beszélgetni, hogy ne zavarjuk a többieket. Ez a kedves tapintat más helyzetekben is megnyilvánul majd, most még erről fogalmam sincs persze. Ő a legfittebb mindenki közül, szabadon jár-kel, rátukmáltak ugyan egy járókeretet, de néha elfelejti használni. 96 éves. Szép, kerek mondatokban mesél az életéről, olyanokat, hogy kilencen voltak testvérek, nagy szeretetben éltek, a "világ legszebb gyerekkora" volt az övé. De utána is csodálatos élete volt, amiért teli van hálával. "Isten mindig bearanyozza valamivel a napomat." Ez a mondat egy szürke, sötétbe hajló téli délutánon, sok küszködő test és élettől búcsúzó lélek között olyan abszurdan hangzik, hogy talán el sem hinném, ha ragyogó mosolyával nem tenné nyomatékosabbá az elhangzottakat. Nem tudom megállni, hogy a szép kezéről (beleegyezésével) készített fotó kíséretében föl ne küldjem a Facebook-ra - amit aztán a következő egy-két nap alatt nagyon sokan megjelölnek. Tetszik.  Lájk....