Valamelyik nap hospitálni jöttek az egyik órámra.
Rég volt ilyesmi, no meg volt bennem egy kis görcs is, hogy miképp veszi majd az illető, ahogy a gyerekekkel vagyunk egymásnak.
Ezt a csoportot kiskölyökkoruk óta tanítom. Nem biztos, hogy jó szó a "tanítom". Velük vagyok.
Gyakorlatilag minden témának helye van az órákon, egyetlen kitétellel: érintse őket. Ami ott elhangzik, legyen bizalmas információ vagy kritika, tőlem biztosan nem szivárog ki, őket pedig mindig megkérem, hogy tiszteljék meg a csoportot azzal, hogy nem fecsegik ki. Adunk valamennyit a kötelezőknek is, hiszen időről időre próbálom lenyomni a torkukon a tananyagot, vagy legalább valamennyit belőle. Tekintettel arra, hogy a csapat (nagyon finoman fogalmazva) nem rajong az egyháztörténetért, ez nem is olyan könnyű dolog. Például megnézetem velük az arcképeket a könyvben,  és ha nem rajzolták felismerhetetlenné punk frizurával, szakállal vagy szemüveggel, akkor együttesen próbáljuk kitalálni, hogy milyen ember lehetett az illető. Aztán megpróbáljuk kötni valami személyes tapasztalathoz. Hol találkoztak ilyennel? Milyen élményeik voltak? Néha a történelemben tanultakhoz próbálok kapcsolni. Némelyiküknek fölrémlik valami az agyában, ennek együttesen megörülünk. Így elvagyunk egymással.
Nem utazom az öncélú tiszteletre a diákjaimmal szemben. Tiszteljen, ha úgy látja, hogy van miért, de ennél sokkal fontosabb átélnie, hogy mennyire törekszem a nyíltságra, őszinteségre. Még olyan áron is, hogy felvállalom a sebezhetőségemet.
Ha nem tudok válaszolni egy kérdésre, akkor nem játszom a titokzatos mindentudót, aki szórakozottan elengedi a füle mellett a kérdést. Nem tudom, de utánanézek, ha tényleg olyan fontos neked. Csak ennyi.
Ha tévedtem vagy hibáztam, elnézést kérek, mert nem ettől dől össze bennük a tisztelet.
És nem kell, hogy szeressen. Joga van utálni, dühösnek lenni, csúnyán nézni rám. A harag legtöbbször nem is nekem szól, hanem a tanár szerepének. Mióta a világ világ, a tanár mindenáron tanítani akar, diák meg nem akar tanulni, erre a legválasztékosabb hadműveleteket dolgozták ki, zseniális újabb ötletekkel fűszerezve. Ez egy ilyen játék.
Na, ide ült be a hospitáló. Jegyzetelt. A gyerekeknek nem voltak aggályaik, hozták a szokott formájukat, elfogulatlanul fecsegtek és kacarásztak, elhangzott egy-két nem egészen nyomdaképes kijelentés meg néhány gondolat az államalapítás utáni kereszténységről. (Ki kaphatna közülük kiadós vesszőzést az istváni törvények alapján a templomi sutyorgás miatt, Szent László hermájában nem a spermája van és ehhez hasonlók.)
"Mindenképp írd bele a szakmai felkészültségemet és a felhőtlen tanár-diák kapcsolatot, amit az órán tapasztaltál", mondtam poénkodva a hospitálónak az óra vége felé. "Aha, már írom is", mondta az illető. A gyerekek nevettek. Kicsöngettek.