Viszonylag hamar megértettem, hogy mi a különbség sajnálat és együttérzés között.
Ha sajnálat van bennem, akkor túl sokáig nem tudok létezni a kórházban, anélkül, hogy bele ne gebednék.
Az első időkben volt olyan este, amikor úgy éreztem, négykézláb érek haza, a harmadik emeleti lakásba.
Emlékszem, egyik szerda délelőtti találkozásunkon arról beszélgettünk a kollégáimmal, hogy ki mikor "sokallt be". Egyikük arról mesélt, hogy a látványtól kirohant a kórteremből, és az épület előtt lefeküdt a földre. "Na jó, kicsit elájultam",bökte végül ki bocsánatkérőleg. Mintha szégyellni kellene.
Úgy esett, hogy ugyanezen a napon az egyik kórházban beszélgetés közben egy idősebb hölgy -csak úgy mellékesen, mert épp a hogylétéről volt szó- megmutatta a frissen amputált lábát. Már ami maradt belőle.
Velem fordult egyet a szék, bár amúgy négy (egész) lába volt és igyekeztem egyenesen ülni. "Most biztosan undorodik tőlem", mondta a beszélgetőpartnerem. Dehogy, egyáltalán nem, bizonygattam, és közben azért imádkoztam, hogy ne látsszon rajtam semmi ilyesmi, sőt inkább az, hogy számomra ez a látvány mindennapos.
Ha ordít rólam a sajnálat, a betegek előbb-utóbb elküldenek a fenébe. Nem kérnek a sajnálatból, mert megalázza őket, áthidalhatatlan távolságot teremt köztünk. Amíg sajnálkozom, elhatárolódom tőle, hogy velem ne történhessen ilyesmi.
Meg kellett értenem, mi a test, ez a ruha, amelybe mindannyian beöltöztünk, mitől szép, fenséges, esendő, törékeny. Hogyan változik, miközben növekszik és öregszik, nyúlik és gyűrődik.
A boncolásra az egyik kórházi ismerősöm ajánlott be. Azt mondta, a boncmester nagyon mélyen hívő, kedves ember, rendszeresen elmegy a gyászmisékre is. Ez adott bátorságot valamelyest, mert különben rettenetesen féltem, iszonyodva, megmagyarázhatatlanul.
Még akkor is a kifogásokon járt az eszem, miközben az időpontot egyeztettük telefonon. Hányan leszünk, kérdeztem, mert úgy képzeltem, majdcsak meghúzom magam valahol hátul, kivárom azt a rutinszerű fél órát, aztán elhúzok, mintha ott se lettem volna.
"Hát először is kiskegyed", mondta a boncmester, "aztán a főorvos úr, én ugye, na meg az elhunyt, ha úgy veszem, úgyhogy tulajdonképpen négyen". Négy az nem olyan nagy létszám, szó sem lehetett sarokba húzódásról, sőt a főorvos azt hitte, tudományos jellegű kíváncsiság hajt, úgyhogy hosszan magyarázott és szemléltetett, és lehet, hogy tévedek, de néha mintha direkt arra utazott volna, hogy rosszul legyek.
A végeérhetetlenül hosszúnak tűnő majd két óra alatt a szelíd arcú, idős női testből gyakorlatilag vagdalt lett, már ami a belső szerveit illeti. A külső maradványokat a boncmester egész jól rendbehozta, szépen visszahajtotta a felgyűrt arcot, letörölgette a testet, összeöltögette a vágásokat. Mikor elmentem, még mindig nagyban dolgozott. A mozdulataiban a szakszerűség biztonsága mögött egy sajátos gyengédség volt, tiszteletadás, miközben vágott és varrt.
Igen, ott volt benne az együttérzés.
Az együttérzés sérülékennyé tesz, mert összekapcsol a másikkal.
Ha azt mondja: "most úgy megkönnyebbültem", akkor biztosan tudhatom, hogy a terheiből le tudott tenni valamit. Rajtam áll, hogy én cipelem-e tovább ezt a csomagot vagy leteszem. Ha nem figyelek oda, akkor vonszolom magammal, akár bele is betegedhetek. Szereplőnek lenni sokkal kockázatosabb, mint kívülállónak. És egy idő után dönteni kell, hogy melyiket választom.