Elkezd blogot írni az ember és előbb-utóbb szembesül azzal a kérdéssel, hogy mennyire lehet személyes. Hol van a határ, ahonnan már magamutogatás az őszinteség? Vagy az is lehet, hogy a határvonal homályos, nem húzható meg élesen? Egyszer, életem egy nehéz időszakában másfél évig írtam egy internetes naplót. Egyre nehezebb volt megtalálni az egyensúlyt, mert miközben nagyon kellett arra vigyáznom, hogy ne legyek személy szerint felismerhető, mégis nagyon őszinte akartam lenni. Elsősorban saját magam előtt. Olyan volt nekem az az írás, mint egy tükör. De valamiért kellett hozzá az a "beélesítés" is, hogy bármikor bárki beleolvashat. Eljutottam ahhoz a ponthoz, hogy vagy befejezem, vagy lelepleződöm. Mivel a krízis legmélyén akkorra már túl voltam, befejeztem. Jó döntés volt.
Ez most teljesen más. Leginkább "szakmai" megjelenésnek szánom, hiszen a lelkészi identitásom kap itt hangot, az, ahogyan lelkészként megélem az élet legkülönbözőbb helyzeteit. De a lelkész ember. (Jó esetben, khm...)
Így folyton átszivárog a sorok között az a B.É., aki időnként frusztrált, sebezhető, aggódó vagy bizonyos esetekben éppen szilajul örül valaminek, és igen, bohóckodik is..
És mindezeket átgondolva most iderakom ezt is:
http://bookline.hu/news/news.action?id=13499&tab=konyv