I.Kir.19,11-13

A vihar rajtam kívülálló tényezőkből alakul ki,

sem a létrejöttéről nem tehetek, sem az elmúlását nem siettethetem.

Egyszerűen csak megérkezik, benne vagyok, összehúzom magam, megpróbálom átvészelni a nehéz pillanatokat.

Vastag törzsű fák hajladoznak a nagy széltől, szilárdnak hitt sziklák törnek össze, szétporlad sok minden, amiről azt gondoltam, hogy masszív és mozdíthatatlan.

Az ég elsötétül és pillanatnyilag nem látok mást, mint a rám záporozó bajokat és nehézségeket.

 Hiányzik a felhőtlen kék ég távlata, a tudat, hogy mindez mégis ott van – csak a felhők fölött.

Elsötétülnek a fények és nem látok többet az orrom hegyénél. Villámok csapkodnak körülöttem, drámai, ijesztő, szorongást keltő pillanatok követik egymást, csak kapkodom a fejem.

Legszívesebben bebújnék egy barlangba, önmagam barlangjába, hogy megvárjam, amíg vége lesz ennek az egésznek.

És mi van akkor, ha az égiháború bennem dúl? Ha akárhová megyek, viszem magammal a vihart a lelkemben. Amikor hiába kék az ég fölöttem, belül fák törzse pattan el, sziklák porladnak szét.

Ha vége is lesz egyszer valamikor, esetleg romok maradnak utána. Ahogyan a fizikai valóságban, úgy a belső világban is takarítani kell, rendet rakni, építeni.

Az első ijedtség után kérdések jönnek elő bennem: miért történik mindez?

Miért történik mindez éppen velem?

Hiszen igyekeztem becsületesen élni. Viszonylag. Ahogy lehetséges.

Sőt! Buzgólkodtam az Úrért. Szívügyemnek éreztem az Ő ügyét, szolgáltam Neki, lelkesedtem Érte.

És most itt vagyok egyedül ebben az égszakadás-földindulásban. Miért hagyott magamra Isten ebben a küzdelemben?

Próbáljuk meg felidézni most életünk egyik nagy viharát. 

Hogyan kezdődött? Mi volt benne az, ami a legnagyobb feszültséget okozta?  Hogyan múlt el, hogyan lett vége? Kértünk-e valakitől segítséget?

Milyen érzés, amikor újra erre gondolunk?  

Szégyen, hogy nem tudtam úgy cselekedni, ahogyan helyesnek tartottam.

Hála, hogy vége van, és kibírtam.

Szorongás, hogy mi lesz, ha újra jön valami hasonló.

Szilárd eltökéltség, hogy legközelebb (ha ilyen lesz), másként fogok tenni.

A Királyok Könyvében Illés próféta az, aki előtt végigvonul egy hatalmas vihar, a maga széles repertoárját felvonultatva. Van szél, sziklaomlás, földrengés, tűz, mindezek után pedig egy halk, szelíd hang, amiről Isten jelenlétét ismeri föl Illés.

Ebben a fuvallatban, ebben a finom kérdésben: mit csinálsz itt?

Ez a halk simogatás emlékeztet, hogy a szélen és az esőn és a félelmen túl jelen van itt valaki más.

És ez az élő Jelenlét békességet sugároz, annak a biztonságát, hogy ki tudja, milyen módon, de lesz folytatás, hogy lesz tér, ahová továbbléphetünk, hogy a háború közepette velünk van a béke.

A megpróbáltatások, a nyugtalanító események akkor válnak tanítómesterré számunkra, amikor hatásukra átértékeljük az életünket, mert könnyebben felismerjük már az igazán fontos dolgokat.

Egy ősi ír áldás szövege így szól: „ legyen áldott a vihar, és rázza meg a lelkedet, hogy fényesre és tisztára mossa azt, és sok kis tavacskát hagyjon hátra, melyekben megcsillan az ég kékje és időnként egy csillag is.”

Próbáljuk most megtalálni az életünkben azokat a pontokat, amelyekről úgy érezzük, folyamatos nyugtalanságot, megpróbáltatást jelentenek számunkra. Amelyek időről-időre zaklatnak, felkavarnak, zavarnak bennünket.

Gondolatban helyezzük mindezt Isten kezébe és kérjük el a választ: Hogyan jött létre ez a helyzet? Mi okozza ezt valójában? Milyen vagyok én ebben a szituációban? Rajtam kívül kinek okoz ez még gondot? Van-e valami, amit tehetnék azért, hogy mindez másképp legyen?

Hogy van itt jelen Isten? Hogyan ismerem föl a szelíd hangot ezek között a nehézségek között?

Gondolatban, imában Isten kezéből kérjük el a választ.