A csaknem nyolc éves kórházlelkészi pályafutásom alatti egyetlen, csoportos szupervíziós folyamat alatt, amikor röviden ismertetnem kellett hivatásom történetét, egyszercsak előjött egy szó.
Sötéten csillogva, ahogy a kőolaj a szikkadt föld mélyéről, amikor kútásás közben véletlenül rábukkannak a szomjat oltó víz helyett.
Nem hagy békén, azóta sem.
Többszörösen összetett szó, nyelvtanilag persze helytelen, groteszkül hat, de nincs kedvem mulatni rajta.

mostohaanyaszentegyház

Míg kicsit esetlenül próbáltam szavakba önteni, miért érzem magam egyre idegenebbül az életemet alapjaiban meghatározó közegben, olyan brutális migrén tört rám, hogy ki kellett mennem a mosdóba, ahol a hányást könnyek követték, és mert mindenképp meg akartam várni, hogy újra szalonképes legyek, mire végre előkerültem a mosdóból, már senki sem ült a tárgyalóban. Így mentem tovább az utamra, valamelyik kórházba, nem emlékszem, aznap melyik volt soron.
Nemrég egy baráti társaságban valaki a katolikus egyházban megélt diszkomfort-érzését taglalta, a végén a költői kérdéssel, hogy vajon mennyire felekezetfüggő a jelenség  az emberi erőforrások ilyen következetlen és átgondolatlan kezelése. Végül arra jutottunk, hogy magában az Egyházban (így nagybetűvel, és akkor már nincs szó felekezetekről) van jelen ez a több gyarlóságot egybeforrasztó irány, amit úgy próbálnak eltüntetni, hogy leöntik mindenféle keresztény mázzal, mint a türelem, alázat meg az engedelmesség. A felszín pattogzó lakkja alatt pedig ott a személyválogatás, hatalomvágy, nárcizmus és a különböző önérdekek preferenciája. Ha pedig neked valami piszkálja a csőröd, akkor rajtad a bélyeg, hogy nem vagy elég hívő, nem férsz a bőrödbe, különben is, mi bajod van..?
Másfelől meg néma gyereknek az anyja sem érti a szavát (apukám ezt sokkal drasztikusabban szokta mondani, de ebbe most ne menjünk bele), szóval könnyek és okádás helyett inkább megpróbálom szavakba önteni, mi az, ami bánt.
Rendszeresen lencsét válogatok, takarítok, vécét pucolok, jobb helyre született mostohatestvéreimet helyettesítem. Felelősségteljesebb feladatra eddig nem találtattam méltónak.
1988-ban kaptam kézhez a teológiai diplomámat. A néhány száz fős kis faluban és a hozzá tartozó szórványban úgy lett önálló keresetem, hogy az elődünk fizetését kettéosztották, s a kisebbik részt az én nevemre könyvelték el. Az ezt a szolgálati helyet követő város hiába volt jóval nagyobb, lelkészi állás csak egy tartozott hozzá, így egyházmegyei segédlelkész lettem, fizetés nélkül, nyári szabadságok alatt vagy betegségek miatt helyettesíthettem alkalomszerűen a kollégákat, akkor kaptam útiköltséget is.
Tíz évig.
Amikor pedig szilánkokra hullott addigi életem, mostohaanyám nem állt mellém, így az akkor kilátásba helyezett új feladatot sem kaphattam meg, mondván, hogy elváltként megbotránkoznak rajtam a hívek. Aki miatt ez a helyzet létrejött, mindenféle retorzió nélkül élhette tovább az életét, ahogy erre több példa is volt, előtte is, utána is. Én viszont hordom magamon a bélyeget, érzékelem az elkapott vagy rosszalló tekinteteket. Amikor évekkel ezelőtt beadtam egy parókusi pályázatot, az esperesi hivatalból így jeleztek vissza: hihetetlenül nyitottan gondolkodó gyülekezet van ám ottan, hiszen elfogadták a jelentkezésemet. Értsd: hogy egyáltalán szóbaálltak velem, tessék ezen nekem meghatódni.

A múltkor leültem és összeírtam, hányszor próbáltam új beosztást találni, amelyikről úgy gondoltam, jobban megfelelne a képességeimnek. Összeszámoltam tíz ilyen helyzetet. Egyik sem végződött sikerrel.
Aztán önsajnálat helyett kicsit szigorítottam a keresési feltételek között: hányszor tettem határozott lépéseket is az áhított másféle munka helyett, mert ugye, néma gyereknek - ld. mint fent. Hatszor.

Most az van, hogy meg kell próbálnom hetedszer is hangot adni a változtatásra való igényemnek. Újra el kell mondanom a mostohaanyámnak, hogy érek annyit, mint a gyerekei. Meglehet, ha észrevenné, jól járna az egész Család. Adott persze a lehetősége, hogy továbbra sem hederít rám. Akkor el kell gondolkodnom, hogy megelégszem-e a továbbra is a konyhai kisegítéssel és üres óráimban próbálom megkeresni azt a kreatív tevékenységet, ami másoknak és magamnak több örömet jelenthet, vagy elmegyek egy másik családba, ahol jobban illek az összképbe, ahol hasznosabbnak élhetem meg a létemet.
Közel az ötvenedik évemhez nem tűnik egyszerű feladatnak és én amúgy sem vagyok nagy hazardírozó.
De tartozom ezzel magamnak, ha nem akarok végképp megbetegedni.