Meglepően könnyen ment egyébként, igaz, előtte sokáig és sok fotón tanulmányoztam a sosem mosolygós, sokat szenvedett arcocskát.
Pedig milyen régen csináltam ilyesmit. Most is mások közvetítésével talált rám ez a feladat.
A család hirtelen vesztette el a legkisebb gyermeket, alig maradt pár fotó utána, és a nem sokkal idősebb nagyobbacskáknak kellett valami fogódzó az emlékezéshez. Egy mécsestartó a kistestvér portréjával.
Kevés idő maradt rá, hogy valamiképp ünnepélyesen odaadhassam a szülőknek: elaludtam, ők ébresztettek fel. Még szerencse, hogy negyedórával hamarabb érkeztek.Ott álltam mezítláb, hálóingben, velem szemben egy teljesen ismeretlen és nagyon rokonszenves fiatal pár. Nyíltak voltak, természetesek és fiatalos lendülettel voltak tele. A megélt mély szomorúság ott bujkált még a tekintetükben, a fiatalasszony halántékán egy vékony fehér csík és - mintha pókhálóba gabalyodott volna - néhány finom szál szerte a haján. Most sem tudtam kimondani azt a blőd mondatot, hogy őszinte részvétem, de nem is éreztem szükségesnek, mert annyira egynek éreztem magam velük az alatt a pár perc alatt.
Míg elkészítettem a mécsestartót, valahogy beavatást nyertem a sorsukba.
Mivel most nem a túlfélen kellett állnom, a vitathatatlan Isteni Törvény képviseletében, hirtelen könnyebb lett minden. Nem éreztem, hogy düh vagy vád keserű cseppjei fröccsennek rám, hogy össze kell szednem minden erőmet megvédeni és megmagyarázni a Törvényt, elsimítani a haragot és a fájdalmat, egyengetni az utat a hit felé. Nem, lehettem gyenge és értetlen velük együtt. Ott álltunk az élet és halál hullámverésének a partján a kiszolgáltatottságunk és a sebezhetőségünk teljes díszében.
Nekem, akinek kezd vészesen sok lenni, hogy a szétesés és bomlás, a leépülés és a pusztulás tanúja vagyok, ez a másik oldalra átállító sorsközösség mintha a sebeimet kezdte volna beforrasztani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése