Most épp egy íróasztal mellett ülök.
Szeretem, amikor a véletlenek úgy kavarognak az ember körül, hogy csak kapkodja a fejét,
de aztán mégis valami értelmes rend-szerű összképbe áll az egész. Olyan könnyű közhelyekben fogalmazni, gondviselés, írnám így pillekönnyű ujjakkal, de aztán mégse írom. Mert nem tudom műfajilag meghatározni -például ezt sem, ami most történt.
Be kellene menni egy beteghez valamelyik kórházba, lehetőleg gyorsan. Baleset érte, míg a feladatát végezte, súlyos baleset, önhibáján kívül. Akkor is be kellene menni, ha ő lett volna a hibás, s meglehet, akkor még nehezebb lenne neki.
Hát azért nekünk sem könnyű. A munkám szerint már nem a kórházakba kell bejárnom, de a kórházlelkészekkel munkakapcsolatban vagyok. Például, ha jön egy információ egy betegről, akit valamelyik intézményben meg kellene látogatni, akkor megpróbálok elérni valakit, aki minél hamarabb el tud menni. Most is ezt teszem, de ez most nem olyan egyszerű. Négy budapesti lelkészből kettő GYES-en van, egy vidéken lakik, csak meghatározott napokon jár be, a negyedik rengeteg hittanórát tart, közben posztgraduális egyetemi képzésre jár, amúgy gyakorló apukája egy pár hónapos kisgyereknek.
Sejtettem, hogy ez lesz, ők ketten is be vannak fogva épp, még arra sem jutottak, hogy egymással egyeztessenek. Na most mi legyen. Nem akarom, hogy azt gondolják, zaklatni akarom őket vagy pláne számonkérni, egyáltalán semmilyen olyan érzést nem akarok kelteni bennünk, hogy én mondom meg nekik, mit csináljanak.
Eszembe jut az egyik GYES-es kolléganő, mostanában akar visszajönni újra dolgozni, a kicsije már
egy ideje szokja a bölcsit, a kórház, ahova menni kellene, eredetileg az ő kórháza - na, hátha nem veszi rossz néven, ha megkérem.
Kikeresem a telefonomon a számát, hívom, kicsöng. Derűs, vidám hang: persze, szívesen bemegy, épp csütörtökön megy oda amúgy is.
Innentől próbálom rekonstruálni a párbeszédet.
- Tényleg, Kriszti? Te már újra bejársz a kórházba?
- Persze, mindig megyek. Minden napra megvan, hogy hová megyek.
- Hú, ez nagyon jó, hogy újra dolgozol. Nem is tudtam. Mióta?
-  Már évek óta.
(Itt gyanút fogok, nem értem.)
- Persze, tudom, de mikor járt le a GYES? Úgy emlékeztem, hogy csak valamikor január vége felé.
- Milyen GYES? Huszonhat éves a fiam (nevet)
Most ez valami vicc? Kezdem hülyén érezni magam. Nézek a telefonra, talán félrenyomtam egy számot, ez sajnos megtörténik, mióta olyan "kicsik lettek rajta a betűk". Egyszer egy rádióadót hívtam fel így műsor közben - az egy másik sztori.  De most a kijelzőn ott virít a kolléganőm neve.
- Ne haragudj, de te ki vagy?
Na, hát ez tényleg idétlenül hangzott. Szerencsére a túlvégen csilingelő kacagásba kezd a beszélgetőtársam és bemutatkozik. A keresztév stimmel és a kórházlelkészség is, a budapesti beosztás is - csak épp a felekezet más. Összekevertem a két Krisztit, amikor beírtam őket a telefonba, csak ez történt. Persze, hogy nem gond, ha az illető beteg evangélikus, ne viccelj, ez nem lehet probléma, mondja. Ilyen kedélyes hangulatban búcsúzunk, szép napokat kívánva egymásnak.
Hátradőlök, kifújom a levegőt: megoldódott. Huhh.
Ökumené, magától értődően. "Ez nem lehet probléma."
Mindez épp az ökumenikus imahét napjai alatt.