Amikor tavaly ősszel megnéztem a Sráckor (Boyhood) című filmet, napokig nem tudtam szabadulni a hatása alól. Azt éreztem, hogy ez valami más, nagyobb lélegzetű dolog, mint egy egyszerű mozi. És mert csupa semmitmondó, néha dadogó véleményeket olvastam róla  a neten, hát gondoltam, írok róla egy ajánlót. Pintér Karesz le is hozta, de nem sok visszajelzés érkezett. Most 6 Oscarra jelölték, igaz, csak egyet kapott végül, a legjobb női mellékszereplő díját. Pedig micsoda film.

"Mindig váratlan ajándékként éltem át azokat a helyzeteket, amikor bizonyos rálátással szemlélhettem, ahogyan az Élet széles folyamként hömpölyög a lábam előtt.
Ritka kegyelmi pillanapot voltak ezek. Váratlanul jöttek, fénycsóvaként megvilágítottak bennem egy-egy addig homályban rejtőző pontot, aztán elmúltak csendesen.

Míg a filmet néztem, többször is felidéződtek bennem ezek a hétköznapi megvilágosodások.

Nem, itt nem volt kegyes csalás: valóban tizenkét éven keresztül követhettük a szereplők sorsát. Miféle képtelen, korszerűtlen lelkesedés visz rá egy rendezőt, hogy ennyi éven át forgasson egy filmet?

Úgy álltam fel a fotelből utána, hogy ezer szálon futott tovább bennem a történet. Bár a főszereplőt, Masont (Ellar Coltrane) egy viszonylag békés hegycsúcson hagytuk a történet végén, aki -amint leérettségizett és megküzdött számtalan kis és nagy harcot- friss egyetemistaként épp elkezdi felnőtt életét, azon kapom magam, hogy úgy gondolok rá, mint egy távoli, de mégis nagyon szeretett unokaöcsre.

Vajon hogy sikerül neki…? Mármint az élet. Amiről szól ez az egész izé, ez a film.

Amiből hiányzik mindenfajta Nagy Film-ambíció, mintha Linklater magasról tenne rá, lesz-e kasszasikere vagy rajongótábora filmjének, mintha csak úgy, magának forgatta volna.

A többi szereplőt sem lehet könnyen elfelejteni.

Az apát (Ethan Hawke most is nagyon jó volt), akinek évek kellenek, hogy valóban felnőjön, de végülis sikerül neki, sőt még az újrakezdés nagy lehetőségét is megkapja az élettől.

Az anyát (Patricia Arquette finom és hiteles alakítása), akinek alakján keresztül egy hamisítatlan női karriert látunk megelevenedni, aki kőkemény következetességgel, mégis bátran és humorral képes harcolni és jól szeretni a gyerekeit, a film végére viszont súlyos veszteségekkel szembenézve marad magára. 

Samanthát, Mason nővérét (nem más alakítja, mint a rendező lánya), akit bájosan magamutogató kis hisztérikaként ismerünk meg, csúnyácska és fogszabályozós tinédzserként látunk viszont, majd sugárzó szépségű fiatal nőként vesztünk tőle búcsút a film végén.

Teljességgel hiányzik a filmből mindenféle narratív hang, csak úgy folydogál, ömlik, apad-dagad, mint egy patak, szélesedő folyó, vagy végül a tenger.

Nincs szinkron, szabadon élvezhetjük az amerikai dialektus mindent leegyszerűsítő, ám mégsem kellemetlen változatait. Semmi idealizálás, saját szemünkkel láthatjuk a lélekgyilkoló videojátékokat, rajzfilmeket, a sivár kollégiumi szobákat, amelyeknek díszletei között mégis emberré érnek ezek a gyerekek, mert a néha csetlő-boltló, tökéletlen felnőtt világtól megkapják, amire leginkább szükségük van: a szeretetet és az elfogadást.

Ha ez megvan, minden megvan. Az élet, mint egy békésen áradó folyam a hajót, elvisz bennünket egészen a Tengerig.

A remény filmje ez nekem. Ha tehetném, kötelezővé tenném felnőttnek és leendő felnőttnek egyaránt."