A dolog szépséghibája, hogy miért is lapítottunk ilyen jólnevelten. Nem ment fel bennünket, hogy sok máshoz hasonlóan ez a problémakör is azonnal pártpolitizálássá változik, egyáltalán nem diszkrét anyázással fűszerezve, ahogy a médiában megjelenik egy ezzel kapcsolatos, bárki által kommentelhető hír. Ha a menekülben az irgalmas samaritánus szerencsétlenül járt emberét látod, hülye libsi vagy, hazaáruló. Megy a fröcsögés oda-vissza.
Miközben ilyen jól elvoltunk a tanácsteremben, addig a Keleti Pályaudvaron fölszedelőzködött néhány ezer ember, hogy gyalog nekivágjon az útnak, ami még elválasztja álmai országától. S bár eredetileg mi is oda akartunk menni ételt osztani, kikerülendő a nagy kavarodást a II.János Pál pápa térre mentünk. Az ételosztás nagyjából fél percig tartott, ennyi idő alatt fogyott el a százötven adag, ami szomorúan kevésnek bizonyult, de három hónapon át minden nap kiosztanak ennyit, ez már kicsit jobban hangzik. Igen, volt szemét a téren, de a tömeghez képest elenyésző, a kukák teljesen teli voltak, saját szememmel láttam, ahogy többen szedik össze és a kukába (kuka mellé) teszik a hulladékot.
Miután szétszéledtünk -a menekültek vissza a fűbe és a pokrócokra, mi, a mi, az iroda munkatársai meg külön-külön haza- még elsétáltam a Bér kocsis utca végében levő önkénteseket összegyűjtő helyre. Épp érkezett egy nagyobb adomány, azt pakolták le, de többen szortíroztak, válogattak lenn a pincehelyiségben. Figyeltem őket. Nagyon tiszta tekinteteket láttam, olyanokat, amilyenekkel jártomban-keltemben kevésszer találkozom mostanában.
Aztán a Népszínház utcán elindultam a Blaha Lujza tér felé. Nem előre emésztett véleményeket akartam, hanem a saját szememmel-fülemmel tapasztalni, hagyni, hogy hasson rám ez a világ, úgy, ahogy van, jóval és rosszal, zajokkal, látvánnyal és szagokkal. Megkaptam.
A Blahán az Európeum egyik kirakatának küldő peremén egy fiatal nő ült, megállás nélkül, patakban folytak a könnyei, kezében három év körüli kislány. A válaszaihoz hasonlókat már sokszor hallottam mostanában: megszűnt munkahely, külföldön dolgozó élettárs, aki hónapok óta nem hallat hírt magáról, felhalmozódott adósságok, türelmetlen, kilakoltatással fenyegetőző főbérlő, a gyermek állami gondozásba vételének árnya. Egy kisgyerekes fiatal párral együtt törtük a fejünket valamiféle megoldáson.
Közben zenei aláfestésnek állati üvöltés egy közeli sörözőből: az esti román-magyarra készülődnek a rajongók. A teraszon tíz-tizenkét ember ordított teli torokból, így érezték jól magukat. Két-három nő, a többi férfi. Erős testű emberek fekete pólóban, rajta ötcentis betűkkel virít a "Magyarország". Mielőtt túl sokat töprengtem volna, hogy magyar mivoltom okán kell-e nekem szégyellnem magam, a hátam mögött körülbelül egy méterre felrobbant egy füstbomba. Illetve, alapvető pirotechnikai ismeretek híján nem tudom, micsoda. Mindenesetre nagyon hanggal járt.
Innentől, mint egy filmben, lefékeződött a pillanat. Szállt a füst és egy rövid ideig nem hallottam semmit. Következő robbanások kísértek, ahogy megszaporáztam a lépteimet. A közelben felsírt egy gyerek. Egy falhoz lapulva, kezemet a fülemre szorítva vártam meg, hogy tovább tudjak menni. Beletelt egy kis időbe. A rendőrség még negyedóra múlva sem érkezett ki. Később tudtam meg, hogy több helyszínen történt meg ugyanez, akkor már teli volt rendőrautókkal a város. Hazamentem, magamra zártam az ajtót.
Több kérdésem van, azóta is újra meg újra fölteszem őket.
Meddig az irgalmasság, honnan az ostobaság? Ma reggel egy lefejezésről készült videót néztem a hírek között, mint ahogy rég, hetekkel, hónapokkal együtt a Napi cukit. A videó kísérőszövege: tessék, ezt engeditek ti be.. Mit engedünk be?
Az egyháznak nem az a dolga, hogy segítsen azon, aki rászorult és kiszolgáltatott? Egy csecsemő lehet-e "határsértő"? (Idézet nem tőlem) Egy kisgyerek mennyire potenciális terrorista? Kell ezt nekem mérlegelni?
Kell-e engedelmesen szajkózni az egyházaknak a kormányzat álláspontját? Maradhatunk-e eszköz abban, hogy az emberekben elmélyüljön a félelem, gyanakvás és idegengyűlölet? Kell-e félnünk, ha nem értünk egyet vele? Kell-e félnünk attól, ha egyházként külső anyagi támogatás helyett a saját erőforrásainkból lehet csak gazdálkodnunk? Lehet-e elválasztani a politikát a humanitárius törekvésektől?
És egypár kérdés magánhasználatra. Hogyan tudom átszervezni az életem, hogy beleférjen egy rendszeresen vállalt önkéntesség? Egyáltalán, mit tudok adni, hogyan tudok segíteni? (Azon túl persze, hogy a munkahelyem is kiépíti majd a maga rendszerét, az sem kizárt, hogy ez a fajta segítés a munkánk egyik része lesz.) Mit teszek, ha egy rendkívülinek kikiáltott állapotban büntetik majd a segítést? (Szállásadást, eligazítást, a migránsokkal való kapcsolatba lépést.) Mit teszek majd..?
Hát ez volt az a bizonyos pénteki nap a maga külső és belső robbanásaival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése