Elnézést, láttátok őt? Találkoztatok vele?
Nem láttad, merre ment? Te sem láttad?
Itt kellett bejönnie.
Vagy nem...? 
Lehet, hogy nem itt jött be, hanem valamelyik oldalbejáraton. Persze, mindig is szerette a kisebb, szűkebb kapukat. Szóval akkor lehet, hogy mégis itt van valahol? Tényleg nem láttad? Ajaj, megint elszalasztottam…

Ez van. Már megint ez történik. Folyton őt keresem, kutatom mindenütt, és amikor úgy érzem, hogy végre megvan, akkor rájövök, hogy összekevertem valakivel. Vagy fölfedezem, hogy ott volt, de tényleg már csak utána jövök rá.

Bújócskát játszik velem. Nem tudok szabadulni tőle. Azt hiszem, így lesz már életem végéig, mindig nyomozni fogok utána, nyughatatlanul, csillapíthatatlan vágyódással járok a nyomában. Ő meg egy lépéssel előttem. Néha többel. 

Azt mondod, ez kegyetlenség? Nem, azt hiszem, nem… Tudod, ő ilyen. A rejtőzködés annyira hozzátartozik, mintha a ruhája lenne.

Lehet, hogy furcsállod ezt az egészet, ami köztünk van. Ne zavartasd magad, mások is értetlenkedtek már. Ahhoz, hogy jobban érthető legyen, el kell mesélnem, hogy hogyan ismertem meg őt.   
Akkoriban már jó ideje nem találtam a helyem. Egy ilyen nyugtalan időszakomat éltem. Akárni volt, semmi sem volt jó.  Az élő fába is belekötöttem. Nem akartam én direkt kötözködni, de amikor elkezdtem valakivel beszélgetni, csakhamar vitába ment át, aztán az lett a vége, hogy vagy ő sértődött meg, vagy én.. A barátaim, ha megláttak, már szétrebbentek, aztán meg egyenesen kerülni is kezdtek. 

Nem tudom pontosan, hogy mit akartam. Talán leginkább úgy mondanám, hogy kerestem valamit. Jó kérdés, hogy mit… Ha azt mondom, hogy a belső békét, az nem hangzik túl kenetteljesen..?  Na jó, mondjuk egyfajta nyugalmat. Azért mégsem azt a hétköznapi nyugalmat, ami például egy rendesen végigdolgozott nap után ráköszönt az emberre. Ennél sokkal többre vágytam, és higgyétek el, engem zavart a legjobban, hogy nem tudtam pontosan, mi is az.

Elegem volt az addigi életemből. Egyszerűen kétségbeestem a gondolatra, hogy telnek az évek, és ha nem csinálok valamit, így kell majd meghalnom. Elkövettem jó pár hibát, ahogy mindenki, talán még valamivel többet is. Nem érdekelt, hogy mit mondanak erről mások, engem magamat kezdett zavarni. Annyira jó lett volna valami más!

Szóval akkoriban találkoztunk.

Először messziről láttam meg, a barátaival volt, ráadásul még egy nagy rajongói slepp is volt körülötte. Na, gondoltam, itt az újabb szupersztár. Először ideges lettem, mert nagyon elegem volt az ilyen megmondóemberekből, akikből úton-útfélen csak úgy kifordulnak a bölcsességek, akár akarod, akár nem. Csak győzzék feljegyezni.

Aztán hamar kiderült, hogy ő nem ilyen. Időnként csak hosszas nógatás után lehetett szóra bírni, és amikor megszólalt, akkor sem volt azonnal érthető, hogy mit akar mondani. Általában az volt, hogy elmondott egy történetet, és napokig agyaltál rajta. Egyszerűen nem tudtál tőle szabadulni. Folyton csak arra gondoltál, hogy mit jelenthet ez az egész. Ő meg hagyta, hadd filózzanak rajta meg hányják-vessék egymás között meg magukban. Néha, amikor olyanja volt, a barátainak megmagyarázott ezt-azt, de nem vitte túlzásba.

És ahogy mondta, azt hiszem, ez volt a legfontosabb. Soha senkit nem hallottam addig így beszélni. Amikor hallgattad, nem akartál semmi mást, csak hogy hallgathasd.. Tudom, ez furcsán hangzik, meg én sem vagyok az a könnyen lelkesedő fajta, hát én csodálkoztam magamon a legjobban. Amikor személyesen beszélgettünk, olyan volt, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. Azt is éreztem, hogy hiába is próbálnám magam ilyennek vagy olyannak mutatni, átlát rajtam, átlát azon a sok kendőcskén, amit magam köré kerítettem - védekezésből vagy Isten tudja mi okból, hogy ne lássanak olyan tudatlannak vagy sebezhetőnek. Szóval hogy nem kell magam másnak mutatni, lehetek az, aki vagyok, azzal együtt figyel rám és tisztel. Tisztel, nem tudom miért, pedig én úgy gondolom, hogy egyáltalán nem érdemlem meg, de mégis..

És nem ez volt a legjobb, amikor vele voltál, hanem hogy hirtelen minden olyan egyszerű lett. Nem törődtél semmivel, nem figyeltél semmi másra.

Mindig kerestem azoknak az embereknek a társaságát, akik mellett jó lenni. Erőt sugároznak magukból. Egyszerűen erős és vidám leszel a közelükben, ha érted, amit mondok. Nem kell szorongani semmitől, minden olyan egyértelmű, magától értődő. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de körülöttem egész sokan vannak, akik csak elnyelik az energiát, bármennyit foglalkozol velük, semmi nem elég, elfáradsz mellettük és akkor még hallgathatod azt is, hogy nem törődsz eléggé velük, nem figyelsz eléggé rájuk. Ha sokáig velük vagy, a végén jártányi erőd sem marad.

Őmellette azt éreztem, hogy egyre erősebb vagyok, Hiába nem tudtam előtte pontosan, hogy mit kerestem, akkor úgy éreztem, hogy talán valami ilyesmit. Nem is hogy pontosan EZT, hanem inkább, hogy valami ILYET. Amit így lehet csinálni, együtt, örömben, lelkesedve.

Pedig nem voltunk mindig együtt. A társaság nagy része élte tovább a megszokott életét. Csak időnként jöttünk össze, de az valahogy olyan ERŐS volt, meghatározta a mindennapjaimat. Volt köztük egy-két elviselhetetlen alak, nem mondanám őket a barátaimnak, de ha ő is ott volt, nem volt nehéz elviselnünk egymást.

Szóval ez az időszak olyan szép volt, hogy a lelkem mélyén sejthettem, nem tart sokáig. Persze miatta is. Egy idő után olyan sokan kezdték el utálni, hogy azért el is csodálkoztam rajta. Megosztó személyiség, így szokták mondani, na ezt éreztem már az elején is.  Vagy a szívedbe zárod, vagy rá se bírsz nézni. De ennyire…?

Amikor az ünnepségen elkezdte borogatni az asztalokat és azt kiabálta, hogy Istennek nincs köze semmilyen adásvételhez, már tudtam, hogy nagy baj lesz belőle.

Innentől annyira felgyorsultak az események, hogy nem is tudok mindent pontosan felidézni. Csak kapkodtam a fejem. Jött a hír, hogy letartóztatták, de olyan hirtelen, hogy azt se tudtam kit kérdezzek, mi történt. A fiúk eltűntek, féltették az életüket, össze voltak zavarodva. Azt mondják, egyikük öngyilkos lett. Nagy volt a kavar. Mire összeszedtem magam, az egész társaság kinn volt az utcákon a tömegben. Ordítoztak, lökdöstek, én meg alig láttam a nagy portól meg a könnyeimtől. Sirattam őt. Meg az álmaimat persze. Mit zavarta őket?!  Miért nem bírták elviselni?!  Mi bántotta benne őket..?!

… A többiről már nem tudok pontos beszámolót adni. Beszélni is nehéz róla. Láttam, ahogy meghalt. Azt hittem, az agyam is elborul, mint az ég felettünk. Álltam a szakadó esőben és nemhogy azt nem tudtam, mi lesz holnap, hanem hogy mi lesz a következő pillanatban. Egyszerűen nem emlékszem, hogy értem haza. Egész éjjel fenn voltam, nem aludtam, hol meg akartam halni, hol meg azon töprengtem, hogyan éljek tovább. Már ha van egyáltalán tovább ezek után. Megtaláltam az életem értelmét, és aztán hamarosan el is veszítettem. Örökre. Távolabb került tőlem, mintha a világ másik végére költözött volna.

Még sötét volt, amikor elindultam. Volt még egy kis illatszer a tavalyi  alabástrom edénykében. Gondoltam, a holtakat el kell temetni, a befejezett dolgokat le kell zárni – aztán majd meglátjuk, mi lesz tovább.

Hát ami ott történt… Ha száz évig élek, akkor se tudom összerakni. Azt hiszem később a fiúk közül valaki meg is írta. Azóta mintha mindenütt őt látnám. Most is azt hittem, itt van… Vagy tényleg itt van..? Nem láttad? És te..?

( „Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: Láttam az Urat!” Jn.20,18.

Igehirdetés a Megálló interaktív istentiszteleten a Deák téri templomban 2016. április 17-én.)